Vajon "agyonkímélem" a gyerekemet, vagy csak jól szeretem?

2017. augusztus 08. 11:38 - Bolvária Blog

20170724_173208_copy.jpgValóban agyonkímélt gyermekek korában élünk? Vajon, ha igazából szeretjük gyerekeinket (és nemcsak kompenzálunk, a nem rájuk fordított idő miatt) el tudjuk kényeztetni őket? Egyre több cikk szól arról, és egyre többen azon a véleményen vannak, hogy elkényeztetett, és agyonkímélt gyerekek korát éljük.
Nyilván, erre nem lehet azt mondani, hogy “ilyen nincs, ez teljességgel kizárt”. Azonban, az érvrendszer ami emögött húzódik, mégsem fedi a teljes valóságot, azt gondolom.

Az őszinte szeretettel, és a kötődő neveléssel nem lehet egy gyereket elrontani – én ezt szilárdan hiszem. Ez a fajta nevelés (amit még én is csak próbálgatok, kitapasztalok), időt, energiát, teljes figyelmet fordít a gyerekre, ennek pedig a következménye, hogy ismerem a gyerekemet! Ez nagyon fontos! Az ismeret, az igazi ismeret ad egy tudást a gyerekemről (igen, szokott csibészkedni, hisztizni stb.), emaitt nem vagyok elfogult vele kapcsolatban. A tudás mellett, pedig empátiát is nyújt, amelynek segítségével nem gyermekünk fölött állunk, hanem partnerek, és barátok is tudunk lenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy elveszítjük a tekintélyünket (SŐT!).

Hadd állítsam szemben Nektek az “agyonkímélt gyermekekről” szóló állítások egy részét, az én véleményemmel - amelynek alapja az előbbi bekezdés.

1. A szülőnek nem az a dolga, hogy ellensúlyozza az iskola "kemény-rideg", teljesítményen alapuló rendszerét, és mint ellenpólus kímélje a gyereket otthon minden elvégzendő feladattól és egy személyben szórakoztató centrumként üzemeltesse a családi életet, ami persze a gyerek körül forog.
(állítás: http://pozitivnap.hu/eletmod/az-agyonkimelt-gyermekek-korat-eljuk)

Az általam képviselt szemléletmód, ez a fajta nevelés nem akarja felmenteni az iskola, és a kötelezettség alól a gyerekeket, viszont azt sem vonja kétségbe, hogy igenis van, hogy leterheli az iskola a gyerekeket. Emlékszem, amikor alsó tagozatban a kötelező Kincskereső kisködmön felett ültem, és sírva álltam neki harmadszorra is. Nekem kellett volna elolvasnom, helyette megutáltam az olvasást, jó néhány évre. Egy öt gyermekes anyuka mondta, hogyha látja, hogy elfáradt a gyereke a kötelező olvasásában, akkor ő felolvassa neki. Ezzel valóban agyonkímélné?? Nem gondolom, hogy így lenne! Helyette inkább megszerette a gyereke az olvasást, és sokkal több mindenre emlékezett a könyvből, mintha végig szenvedte volna – azt állítva, hogy ez a feladat a gyereket terheli.
Tudtátok, hogy ahhoz, hogy az iskolában megtanult anyag beépüljön (és ne csak felületes ismeret legyen), szükség van a gyakorlások közötti megszakításokra?! Amikor egészen mást kell csinálni! Például a szabadban időt tölteni, játszani, vagy aludni. Igenis nagy leterheltség reggel nyolctól, délután kettőig iskolában lenni, aztán hazamenni és estig tanulni. Ennek a hasznos szabadidőnek az eltöltését támogatva, nem elkényeztetem, hanem csupán a javát szolgáló “cinkostársa” leszek. (Írom ezt úgy, hogy az iskolás éveimben én is 4,7-4,9 átlagú tanuló voltam). A kötelezettségek vállalásának alapjait, amúgyis otthon kellene lerakni – óvodától, iskolától függetlenül. Nálunk például 1,5-2 éves kortól tanulják a lányok, hogy este rendet rakunk, hetente felporszívózunk stb. Néha fizikai fájdalmakat élnek át rendrakás közben, de ha a szétpakolás megy, akkor a rendrakásnak is mennie kell. Együtt, közösen, hogy egymás segítését is megtanuljuk.
Egy kutatás szerint, az életben való sikeres érvényesülés 18%-a, az iskolában megszerzett tudás , míg a fennmaradó 82% az érzelmi intelligencián, és ebből fakadó szociális tulajdonságokon múlik. Félreértés ne essék, nem az iskola ellen vagyok! Nagyon szerettem iskolába járni, viszont a szülők nagyon nagy része állandó stresszben tartja a gyerekét: “ha nem tanulsz jól, ha nem jók a jegyeid, nem vesznek fel az egyetemre, és nem fogsz érvényesülni az életben.”
Azt gondolják ezek a szülők, ha kicsit tehermentesítik a gyereküket (maradjunk a felolvasás példájánál), akkor elkényeztetik, és nem készítik fel az életre. Ez egyszerűen nem így van.

2. Ma is hangzatos, elfogadott érvelés: “1,5-2 évesen itt az ideje, hogy közösségbe járjon a gyerek, máskülönben nem szocializálódik, nem lesz rendszer az életében, nem lesz eléggé talpraesett!”
(állítás: az utca embere. O, hányszor hallgattam végig ezt?!)

Nekem ez kicsit spártai neveléshez hasonlít, ahol “kirakjuk”, magára hagyjuk a gyereket ezen ódivatú, poroszos elvek mentén “Hadd, boldoguljon”.
Egyáltalán nem gondolom, hogy nélkülözhetetlen a bölcsöde ahhoz, hogy egy rendszer kialakuljon a gyerek életében, illetve, hogy talpraesettebb legyen.
SŐT! Az érzelmi intelligencia (amelyről az előző bekezdésben írtam, hogy mekkora is jelentősége az életben való boldogulásnál), a szülő-gyermek kapcsolatban gyökerezik, így egyáltalán nem igaz, hogy a korai elszakadás segítség a gyermek fejlődésnek. Nehogymár valaki azt higyje, hogy növeli a gyermek jövőben elért sikerének rátáját az, ha hamarabb megy közösségbe.
Ráadásul azt sem tudom elhinni, hogy 1,5-2 éves gyereknek már kevés az anyja, többre vágyik. Hátha az anya unott, és fásultan, kötelességszerűen végzi a “munkáját”, akkor valóban meglátszódhat a gyermeken.
/Ebben a bekezdésben nem azokra a családokra utalok, ahol kényszerből adják be a piciket a bölcsödébe – remélem ez egyértelmű/

3. “Régebben a társadalom családon kívüli résztvevői, mint például a boltos, a buszvezető, a tanár vagy az újságárus néha rászólt a gyerekre, ha az valamit illetlenül csinált. Lett belőle balhé? Nem, mert anya/apa tudta, hogy segítenek neki és a gyerek érdekében figyelnek/figyelmeztetnek. Ma viszont a mi szent és sérthetetlen csemeténk tökéletes. Mert annak akarjuk látni, és ezt persze erősítjük is benne.
(állítás: http://pozitivnap.hu/eletmod/az-agyonkimelt-gyermekek-korat-eljuk)

Az utolsó pont, pedig a környezet nevelő hatása. Az érvek szerint, tarthatatlan, hogy a mai szülők nem nézik jó szemmel, hogyha rászólnak az idegenek a gyerekükre. “Bezzeg, a mi időnkben nem így volt, mégis ember lett belőlünk…”
Ennek az éremnek két oldala van. A szülő feladata (!), hogy rászóljon a gyerekére! Nyilván van, amikor a szülő valóban érdektelen, és a gyermeke másokat zavar, akkor én is jogosnak tartom, hogy a környezete diszkréten jelezzen. De vannak esetek,a mikor kifejezetten idegesítőnek tartom a minden lében kanál nézelődőket.
/Hogyha valaki szeretné, hogy figyeljenek rá az emberek, elég csak egy (de lehetőleg minél több) gyerekkel tömegközlekedésre szállni. A gyerekek vonzák a felnőtt tekintetet, anélkül, hogy bármi rosszat csinálnának./
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, volt például egy alkalom, amikor a lányokkal sétáltam, ők bicajoztak, motoroztak. Csengett a telefonom (3 alkalommal, amiből 2x direkt nem vettem fel, hogy a figyelmem ne lankadjon), és amikor harmadszorra hívtak, és felvettem, akkor a kisebbik lányom (persze) azonnal elesett. Erre egy éppen bicikliző hölgy, megállt, és mérgesen rámszólt, hogy nem veszem-e észre, hogy a gyerekem elesett, ahelyett, hogy telefonálok… Ez a környezet nevelő hatása akart lenni rám nézve (sikertelenül).
Vagy a másik érdekes dolog, amikor játszótéren vagyunk, és az egyik gyerek odajön, és elveszi a gyerekemtől, amivel éppen játszik. A gyerekem ordít, és akkor a többi szülő odaszól, hogy milyen irigy gyerekem van, és ez mennyire csúnya dolog…. Senkit nem érdekel, hogy az én gyerekem mondjuk negyed órán át ásta ki azt a lapátot, meg eleve, egyszerűen ő találta, és kész! Ezt a felnőttek oldaláról hamis önzetlenségnek nevezném, hiszen ha én odamegyek az utcán, és elveszem ami a tied, akkor te önzetlenül odaadod, és továbbmész? Ugye, hogy nem?! Akkor miért lenne ez így a gyerekeknél?! Lehet ösztönözni, hogy ossza meg, de szülőként hagyni, hogy a földbe döngölje a többi kedves anyuka-nagyszülő-bébiszitter, hogy “milyen irigy”, nem hinném, hogy engedni kell.
Ráadásul a fegyelmezni próbáló közeg, nem mindig ismeri a háttérsztorit (beteg, rosszul aludt, szomorú…), csak egyszerűen olyan jó, és KÖNNYŰ a másik gyerekét nevelni. Ilyenkor nem szabad, véleményem szerint beszállni, és bólogatni a gyerekünket “nevelő” idegenek (!) táborába! A gyerekünkkel vagyunk egy család, nem pedig a “mindig helyesen gondolkodó” közeggel. Ezzel, egyáltalán nem kényeztetjük el a gyerekünket.

Nem úgy kell az életre felkészítenünk a gyerekeinket, hogy az létezés zordsága, a szigorú követelményeknek való megfelelés elé állítjuk a őket. Ettől nem lesznek sem jobb, sem szorgalmasabb emberek! Ki fog mellettük állni, ha nem mi, a szülei?? Nekünk a feltétel nélküli szeretet adása, és az érzelmi biztonság nyújtása mellett kell a határaikat kijelölnünk. Ez a szeretet az igazi, és nem pedig a kényeztető.

komment
süti beállítások módosítása