Egyszer azt olvastam, hogy a harmadik gyermek az egyik legélvezhetőbb, hiszen addigra már a többiek nagyok - legalábbis valamilyen szinten. Ráadásul a szülők kezdeti bénázásai, és túlságos stresszelései addigra már megélték fénykorukat – és remélhetőleg leáldozóban vannak.
Mi mindegyik gyermekünkre “készültünk”, vártuk őket, így a harmadiknak is nagyon örültünk, amikor a pozitív tesztet a kezünkben tartottunk. Mostmár kicsivel több mint egy hónapja teszi teljesebbé a családunk életét ez a kis apróság, akit mindannyian hatalmas szívvel vártunk.

Arra gondoltam, leírom Nektek, hogy számomra mik jelentettek könnyebbséget, illetve nehézséget ebben a pár hétben, a harmadik baba megérkezésével.
Ahogyan a bevezetésben már említettem, könnyebbség az, hogy nem az ismeret hiányából fakadó, esélytelenek nyugalmával indultam neki az első heteknek. Harmadik gyerek lévén csukott szemmel pelenkázok már gyakorlatilag, megfelelően kezeltem a köldökcsonkot, nem féltem esténként megfürdetni (hiszen olyan törékenynek látszanak) stb… Míg persze az első gyermeknél ezek mind-mind kihívást jelentettek.
Nem ért túl nagy meglepetésként a hasfájás, és a tejkiütések megjelenésénél sem rémültem meg. Ezek apró dolgoknak tűnhetnek, de aki emlékszik még az első gyermek megérkezésére, az tudja, hogy ezek a dolgok világot megrengetőek a friss szülők életében. Emlékszem, amikor az első lányunkat a hasfájás gyötörte, és rengeteget sírt az első 3 hónapban, akkor voltak olyan esték, amikor megfordult a fejemben: “Mi van, ha ez a gyerek sohasem alszik el, és egész életünkben ébren kell maradnunk?” :-D Ezen visszagondolva jót nevetek, de akkor teljes kétségbeesésemben komolyan gondoltam.
Amit nagyon szerettem a második, és a harmadik lányunk megérkezésével, az az anyaság érzése. Az első lányunkat is nyilván az első perctől kezdve nagyon szerettük, de mégis ott volt a sok újdonság (szülés, szoptatás, mindenféle bénázás), ami miatt máshogyan érkezett meg az anyai szeretet – ezt nem nagyon tudom leírni, talán valamennyire értitek. A második, és harmadik babánál az első pillanattól kezdve hatalmas ragaszkodás, és szeretet érzése járt át mindkettőnket, hiszen nem terelték el a figyelmünket sem a szülés utáni fájdalmak, vagy a szoptatás esetleges nehézségei. Szóval ezt az érzést, nagyon szeretem, és nagyon élvezem.

Most, talán az első két hét volt az, ami a belerázódás szakasza volt mindannyiunk számára. Akit otthon várnak már nagyobb gyerekek, és úgy megy haza az újszülöttel, az otthon lévő nagytesók, egyszerűen hatalmasnak tűnnek – még ha kis korkülönbség is van köztük.
Én körülbelül úgy éreztem magamat az első két hétben, mintha a Jurassic Parkba érkeztem volna meg – mindkét gyerek hatalmasra nőtt, hangosak, erősek, néha folyik a nyáluk. Hogyha az egyikük hamarabb kaparintja meg a prédát (egy értékes lego darabot, vagy egy babát), akkor hatalmas sikítások, ádáz ordítások, és kemény csaták színterévé változik a nappalink.
Ez a háromnapos kórházi csönd, és pihengetés után, bizony teljesen más dimenzió. Amit bevallok őszintén, az első 2 hétben nem tudtam valami nyugodtan kezelni. Mivel az újszülött gyermekünk ebben a 1,5-2 hétben azt gondolta, hogy éjjel van nappal, és nappal van éjjel nem sokat aludtam. A fáradtság, és a szülés utáni regenerálódásra való szükség mellett, nem igazán tudtam a két T-Rex csatározásait hangos szavak nélkül tűrni. Habár igyekeztem az ő igényeikre is odafigyelni, szívem szerint, inkább átaludtam volna ezt a két hetet.  Amint viszont elmúlt a gát fájdalom, és rájött a minike, hogy tud ő este egyhuzamban 6 órát is aludni, sokkal nyugodtabbá vált itthon is a helyzet.
További nehézséget okoz(ott), hogy mostanában a négyévesünknek, eléggé megeredt a nyelve – és nem éppen az hangzik el, hogy “igen anya! Persze anya! Rögtön anya!….” :-D ez újabb kihívásokat állít a hétköznapjaink elé, amik nélkül valószínűleg kicsit unatkoznék (ja, nem…). Néha kissé ‘olaszos’ nálunk ilyenkor a hangulat, amin persze próbálok változtatni, mert nagyon utálom felemelni a hangomat. Ez a dacos korszak olyan énjét is kihozza az embernek, amit nem éppen a türelmes jelzővel tudnék illetni. Ilyenkor csalódott vagyok magammal kapcsolatban, de dolgozom azon, hogy sokkal nyugodtabban, humorosabban tudjam kezelni az akaratos makacsságát, hiszen nagyon szeretjük.

A második lányunk, 2,5 éves és nagyon ügyes, önálló kislány, aki 3 nap alatt (még a kórházban voltam) szobatiszta is lett. Egyfelől nagyon büszke vagyok, hogy mennyire talpraesett, vagány csajszi, más részt néha teljesen kiborít, hogy egyedül akarja a dolgokat megoldani. Ez általában időben is sokkal többet jelent – felvenni egy pulcsit, zoknit … Ami persze nem mindig megy neki, ezzel már nem csak az én türelmemet teszi próbára, hanem a sajátját is. :-D
Sokszor a középső gyereket, “szendvics gyereknek” modják, aki bent ragad a nagy, és a kicsi között, és kevesebb figyelem jut rá. Én nagyon igyekszem ezt elkerülni (remélem a jövőben is sikerülni fog), és úgy megoldani, hogy amikor szoptatom a kisbabát, akkor is játszom, vagy beszélgetek vele, vagy éppen könyvet olvasok neki – persze csak akkor, ha látom igénye lenne rá. Amikor jól el van egyedül is, akkor hagyom, hogy egyedül játszon, hiszen ez nagyon fontos nekik fejlődés szempontjából is. De a szülés utáni első hetekben gyakori, és időigényes a baba szoptatása, nem akarom, hogy azt lássa, állandóan szoptatok, ő pedig egyedül van. Van olyan is, amikor a baba nem tud elaludni, és sírdogál, akkor pedig magamra kötöm a picit - a kendőben gyakorlatilag egyből elalszik – és így teljesértékűen tudok Pankával is foglalkozni, vagy akár kimenni bicajozni, játszózni egyet. Részéről kevesebb a nyafogás, és a feszültség is, hiszen látja, hogy nincsen semmilyen szinten a háttérbe szorítva, figyelmenkívül hagyva. Ráadásul segítek neki megbírkózni azzal az új helyzettel is, hogy mostmár nem ő a legkisebb a családban. Persze, adódnak olyan helyzetek, amikor tovább kell a bilin ücsörögnie, mert nem tudok azonnal menni, amikor hív vagy kicsit várniuk kell, amikor megéheznek – de azt gondolom, ez ilyen többgyermekes dolog – nem lehet mindenkinek, azonnal teljesíteni a kéréseit. Ami talán nem is baj, hiszen egy család vagyunk, amely tagokból áll, ahol bizony türelmesnek kell lenniük, a másikra odafigyelniük. Sőt hogyha segédkeznek, akkor hamarabb tudunk elindulni valahova, vagy leülni játszani a nappaliba.

A logisztika: a legelső logisztikai feladatunk az volt, amikor kiderült, hogy az ötszemélyes autónkba mégsem férünk bele öten. A három autósülést nem lehet berakni egymás mellé, így komoly fejtörést okozott, mire kitaláltunk egy olyan ülésrendet, aminek segítségével nem kell senkit otthon hagynunk :-D. Így összenyomorodva, de büszkén el tudunk ugrani a legközelebbi Tescoba.
Magának egy napnak a kilogisztikázása nem igazán nehézség, hanem velejárója a nagycsaládnak, főleg ott ahol nincs bébiszitter, a nagyszülők is dolgoznak, és mondjuk az apuka is sokat dolgozik. Szerencsére olyan férjem van, aki ha úgy ér haza a munkából, hogy még nem alszik mindenki, akkor segít a két nagyobb lány lefürdetni, és lefektetni, amíg én a picivel foglalkozom.
Hogyha egyedül vagyok velük, akkor körülbelül így néz ki egy napunk: elvisszük a nagylányunkat oviba (ez általában heti 3 napot jelent), a két kicsivel elintézzük a dolgokat (posta, heti nagybevásárlás stb.). Amikor végeztünk, akkor a kocsiban bekapunk valamit, és közben a babát is megetetem. Két opció szokott lenni ezután; vagy haza megyünk, és játszunk egy nagyot, utána kaját csinálok - ha éppen úgy jön ki a lépés - vagy pedig elmegyünk játszótérre, vagy sétálunk valahol. A közös játék, és séta engem is felfrissít, ráadásul szeretném, hogyha a középső lányunk nem érezné azt, hogy a napja kötelező ovijáratból és bevásárlásból áll, hanem neki is meg legyen a játék, és a szórakozás, kikapcsolódás lehetősége. Szeretem, amikor velem vannak bevásárlásnál, ügyintézésnél, mert én ezt iszonyú jó szocializációs dolognak látom – várni kell türelmesen, másokra is oda kell figyelni, a bevásárlást meg kell tervezni (hű, de sok a ‘kell’)… Habár sokkal könnyebb lenne ezeket elintéznem, mégis általában velük szoktam. Amellett, hogy ezt közösen megcsináljuk, elintézzük a feladatokat mindig viszek bele valami apró pluszt – például egy jó játszóterezést. Mez azért is van, mert ő(k) gyerek(ek), és figyelembe kell ezt is venni, egy hosszú, zsúfolt napnál– nem lehet elvárni, hogy egész nap maradjon csönben, álljon sorban, és ne mászkáljon el. Ezért hogyha sok mindent kell csinálnunk, akkor biztosan olyat is közbe iktatunk, amit ő(k) is élvezhet(nek). Így inkább úgy fogja fel a napot, mint egy közös kalandot velem / velünk.
Amikor haza jöttünk, akkor ebéd, pihenés van (ez idő alatt szoktam dolgozni, ha mégsem sikerül, akkor esténként), és utána újra ovijárat. Amikor ott vagyunk, akkor általában maradunk az ovi játszóterén kicsit játszani.
Itthon a lányok ketten játszanak, rajzolnak, mesét néznek kicsit – addig én a lakás körüli munkákat csinálom (mosogatógép ki-be, mosást berakok, teregetek, összepakolok stb). Ezután vacsora, mind három gyerek lefürdetése, meseolvasás a nagyoknak – ami közben a pici szopizik, és elaludni próbál.
Amikor mindenki alszik, akkor feldobok egy arcpakolást, kibontok egy chipset, és berakok egy filmet VAGY bezuhanok az ágyba. :-D
Körülbelül így néz ki, talán nem is egy napunk, hanem egy hetünk általában. Van, amikor zsúfoltabb, van amikor lazább. Szeretem, amikor anyukám át tud ugrani, és besegít, mert ilyenkor én is lazulhatok kicsit. De igazából szeretem egyedül is megoldani a dolgokat úgy, hogy nem érzem elveszettnek magamat, amikor 3 gyerekkel kell vásárolni vagy orvoshoz menni.

Sűrűbbek lettek a napjaink, de tudom ez pici babával mindig így van. Ez a feszített tempó mindig alábbhagy, akár már akkor is, amikor pár hónapos a legkisebb, a többieket és a külvilágot figyelgeti.
Nagyon furcsa dolog, hogy minden egyes gyermek érkezésével úgy érezzük magunkat a férjemmel, hogy: igen, Vele lett még teljesebb a családunk! Amikor azt hiszem, hogy a maximumon működik a szeretet faktor a szívemben, akkor megérkezik még egy kistesó, és rájövök, hogy neki is bőven van még hely!